Illúzió




  Lassan, nagyon óvatosan, csak résnyire nyitotta ki szemeit, mintha félt volna attól, hogy ismét egyedül ébred. Lustán átnyúlt az ágy másik oldalára, s ujjaival finoman végigsimított a lepedőn, amely ugyan valóban üres volt, de még érzékelte rajta egy test meleg helyét. Iza elégedetten elmosolyodott, miközben a tegnapi csókoktól még mindig duzzadt száját simogatta. A fürdőszobából vízcsobogással egybekötött dudorászás hallatszott. - Erik – suttogta boldogan. – Nem álmodtam. Körülhordozta tekintetét csöpp lakásán. Két borospohár az üvegasztalon, gyűrött ruhák a kanapén, esőcseppek az ablakon… Tíz évvel ezelőtt azon a júliusi délutánon is esett. Nem is, inkább szakadt. Leszakadt az ég, a Balaton taréjos hullámokat vetett és a felkeveredett víz olyan szürkészöld lett, mint Erik szemei. - Gyere már! – nevetett a fiú Izára, aki a ruháikat próbálta összekapkodni. Mezítláb, törölközőiket magukra tekerve rohantak a nedves, langyos fűben. Kifulladva, bőrig ázva értek vissza a nyaralóba. - Úgy látom, mára vége a lazításnak – mosolygott Iza – Fél óra múlva várlak a nappaliban, átvesszük az évszámokat. Erik mormolt valami válaszfélét az orra alatt és bosszús grimasz kíséretében felvonult az emeleti fürdőszobába. Iza berakta a mosógépbe a vizes holmikat, majd beállta a zuhany alá, hogy letusoljon. A forró víztől ellazulva ücsörgött a kanapén. Nedves, göndör fürtjeit kontyba tekerte a feje tetején. - Na mizu? – érdeklődött Erik és hanyagul elterült Iza mellett. - Mi lenne? Várnak az évszámok. Hajrá! - Oké, oké. De azt mondd meg nekem, tényleg elmész szeptemberben? - El. Irány Peterborough. - Az közel van Londonhoz? - Eléggé, de nem szórakozni megyek, hanem tanulni, nyelviskolába fogok járni. - Mázlista vagy, bakker! Ha jövőre leérettségizem, én is elhúzok Londonba és vissza sem jövök. - Ja – hagyta rá Iza és könyvébe mélyedt. Erik látszólag szintén jegyzeteibe merült és nemtetszésének hangot adva bizonyos időközönként nagyot szusszantott. Iza ilyenkor mindig felpillantott. Már ezerszer megbánta, hogy elvállalta ezt a hálátlan tanító néni szerepet. Összezárva Erikkel a fiú családjának nyaralójában. S ráadásul a mai hétvégén csak kettesben lesznek, mert a szülők hazautaztak egy hangversenyre. Sehogy sem tudott napirendre térni afelett, hogy bár a fiú úgy viselkedett, mint egy duzzogó óvodás, testi adottságai erősen zavarba hozták. Együtt nőttek fel egy ikerházban, mindkettőjüknek egy-egy húga volt. Néhány éve még együtt fociztak, fára másztak, meg egymást piszkálták halálra… És most tessék! Itt terpeszkedik egy szál sortban és negyvenötös lábait a combomhoz nyomja. – Hogy fogom én ezt még két hétig kibírni? – bosszankodott Iza. - Úúú! Ez elcseszettül unalmas. Nem vagyok elég motivált – nyögte kelletlenül, miközben lábujjaival a lányt bökdöste. - Mi van? - Jól hallottad, unom. Mit kapok, ha megtanultam az évszámokat? - Átmész a töri pótvizsgán? – ironizált Iza. - Te még a szüleimnél is rosszabb vagy, de komolyan! - Annyira sajnállak, de komolyan. - Na, ugyan, mit szólnál egy játékhoz? Hm? – Erik hamiskásan mosolygott a lányra. - Tanulj már! - Oké, bevágom ezt a nyavalyát, te pedig megmutatod a didkóidat. - Hülye gyerek! – horkant fel zavartan és könyvével rácsapott Erik lábára. A fiú felült és egészen közel húzódott hozzá. - Aha! Elpirultál! - nevetett és mélyen a lány aranybarna szemeibe nézett. - Húzz innen! – suttogta Iza és reszkető kézzel megigazította szemüvegét. - És ha nem?... Miss Megközelíthetetlen. Erik gyengéden megfogta Iza arcát és finoman szájon csókolta. - Ez nagyon jó – sóhajtott elégedetten a lány. Most ő húzta magához a fiút, és hagyta, hadd vezesse, gyöngéden, magabiztosan… - Látom felébredtél – mosolygott a férfi, miközben nedves, szőke tincseit törölgette. A konyhába menet hanyagul a szék karfájára dobta törölközőjét. – Neked is csináltam, de biztosan belefagyott a bögrébe. Megmelegítem. - Kávé? Az jó lesz. Iza örömmel pihentette tekintetét Eriken, aki olyan természetesen mozgott az ő lakásában, mintha otthon lenne. Átnyújtotta a bögrét és letelepedett az ágy szélére. - Jól vagy? - A lehető legjobban. Éppen az első balatoni éjszakánkra gondoltam. - Hm…Azért a tegnapi még annál is sokkal jobb volt. Mit szólnál hozzá, ha áthoznék pár holmit a hotelből és együtt töltenénk a hétvégét. Olyan jó veled Ziza! Iza nagyot kortyolt a kávéból és folyamatosan a férfit nézte. – Mit akarok én? Tíz év után előkerül a semmiből. Mit akarok egy kétgyerekes családapától? Azt mondja, jó velem, és örül, hogy rám talált… Jó, most együtt töltünk még néhány napot vagy éjszakát, aztán visszarepül Londonba, a gyerekeihez. A feleségéhez. A vörös hajú, szeplős, véznakarú plain Jane-hez. Ennyi? Aztán megint eltűnik tíz évre. Őrült vagyok. De basszus, soha, soha senki nem ölelt úgy, ahogy ő! Erik a tökéletes nekem, a másik felem. - Na, jó lesz így? - Persze – mosolygott Iza. - Azt hiszem, gyakrabban fogok jönni, még több cikket kell írnom Magyarországról – szólt és játékosan megborzolta a lány barna fürtjeit. Erik mielőtt elment volna a lányhoz hajolt és megcsókolta. – Szeretlek, ugye tudod? Iza lassan iszogatta kávéját és azon tűnődött, miért kereste meg Erik annyi év után. Ha tényleg szereti, miért várt ennyit, hogy találkozzon vele? Telefonja pintyogni kezdett. - Na, végre! Tegnap este óta próbállak elérni, mi van veled? - Neked is jó reggelt, Helga! - Reggelt? Tíz óra is elmúlt. Mi van bepasiztál? - Nem, nem – tódított – csak fájt a fejem és korán lefeküdtem. - Képzeld, tegnap találkoztam Ciciliával! Tudod, azzal a libával, aki egy évvel alattunk járt. - Ühüm, Cecília. Mi van vele? - Annyira nevetséges! Már semmi sem eredeti rajta, alig ismertem meg. Vagy egy félórát áradozott magáról. Hozzáment valami vén pénzeszsákhoz, van tőle egy négyéves fia. De közben meg a régi osztálytársával kavar, azzal az Erikkel, tudod, a volt szomszédotokkal. Négy-öt havonta együtt töltenek egy hetet… Iza reszkető kézzel gyújtott cigarettára és nagyon erősen türtőztetnie kellett magát, hogy ne zokogjon bele a telefonba. Némán nyelte könnyeit, miközben barátnőjét hallgatta. - …alig tudtam lerázni – fejezte be mondandóját. – Veled meg mi van? - Bocs, de ki kellett fújni az orromat, azt hiszem, bekapkodtam valami vírust – hadarta. - Nálam is betegek a kölykök. Petit most nyomtam le aludni, Dorka meg a tévé előtt fekszik és mesét néz. Ha meggyógyultál találkozhatnánk, eljöhetnél babázni. Mit szólsz? - Jó ötlet – szipogta. - Anyaaa, anyaaa! Szomjas vagyok! – hallatszott a kislány rekedt nyafogása. - Ne, óbégass már! Felkelted az öcsédet! Bocs, de le kell tennem, majd beszéljünk. Megint egyedül maradt. Görcsösen szorongatta a telefont és automatikusan újabb cigarettára gyújtott. - Szemét, szemét csaló! Engem szeretsz, mi? Meg a műnő Ciciliát, meg a véznakarú plain Jane-t, meg még ki tudja, kiket. Rohadék! – monologizált dühösen, aztán elcsendesedett. Könnyeit törölgette és arra gondolt, felhívja Eriket és elküldi a francba. – Talán szembesítenem kellene a tényekkel morfondírozott – Nem, nem akarok vele találkozni, sem beszélni. Végül az sms mellett döntött: - Aljas vagy. Ne keress többé! Iza A lány lehúzta az ágyneműt és a mosógépbe tette, beállt a zuhany alá és hosszan engedte magára a forró vizet. – Ha nincs józan eszed, mindenképpen legyen egy Helgád – gondolta. Minden hazugság volt. A sopánkodás, hogy mennyire magányos a felesége mellett. A forró hangvitelű facebook-os chatelések, meg a mai odadobott „szeretlek” is. Nem jelentenek semmit. Csak süket duma az egész. Kiruccan néha Ciciliával szórakozni, aztán visszamegy a nejéhez. Ahogy a vízcseppek peregtek le bőréről, úgy pergett le lelkéről az illúzió. Neki mindennél többet jelentett Erik, ő meg csak egy epizódszereplő volt. - Illúzió – lassan ejtette ki a szót. Egy Woody Allen film záróakkordja volt ez a mondat: az illúzió gyakran többet ér minden gyógyszernél. Keserűen felsóhajtott: - Woody Allen is elmehet a sunyiba.