Megszólítva

 Új diétájától némileg elfásulva kerengett a bevásárlóközpontban, kezében tömött reklámszatyrot lóbálva haladt el az üzletek előtt. A kedvenc könyvesboltja előtt sem lassított, nem akart bemenni, mert már majdnem minden pénzét elköltötte gyerekruhákra, meg farsangi kellékekre.
 Gyerekkorában utálta a farsangot, kész kínnak érezte az anyja által gondosan, az ő pufók testére varrt királylány ruhát viselni. Még most is magán érezte társai gúnyos tekintetét, pedig anyja még tökéletes loknikat sütött gesztenyebarna hajába, akkor is rondának érezte magát. Tulajdonképpen, az is volt, anyjának egy ócskább kiadású önmegvalósítási kelléke. De ez ő volt, a fiúk viszont imádtak beöltözni. A kisebbnek megvette a tűzoltó felszerelést, amit már nyáron kinézett magának a gyerek, a nagyobbnak pedig bajuszt és szemüveget vett az Einstein jelmezhez. A kirakat üvegében ízlésesen elrendezve sorakoztak a különféle színes borítójú könyvek. Megszólítva érezte magát. Most először hosszú évek óta, valaki megszólította, személyesen hozzá szólt, a lelkéhez szólt a kirakat. Olyan és mélyen és bensőségesen, ahogy a szerelmesek szólnak egymáshoz, intimen, odahajolva a másikhoz. Vagy valami hasonló, gondolta az asszony, hiszen olyan régóta élt társas magányban, hogy nem tudta felidézni azt az időpillanatot, amikor ilyen szoros kapcsolat fűzte volna egy másik emberi lényhez. Talán, nem is volt sohasem ilyen pillanat, csak olvasta vagy látott ilyet valahol. Nem tudta eldönteni, hogy ő maga tépte-e el a szálakat, vagy meg sem kötötte őket senkivel, soha, semmikor. A sürgető hívásnak engedve mégis belépett a könyvesboltba. Valamihez kapcsolódni kell, valamihez kötődni kell a világban, amivel definiálhatod magad.
 Az asszony gyomrát enyhén összeszorította a bűntudat, hiszen rengeteg olvasnivalója volt otthon, mégis valami újra vágyott, újra, ami kicsit felrázza a szürke közönyből, vagy legalább megsúgja, hogy bele kell törődni a szürkeségbe. Talán két olcsó zsebkönyv belefér, gondolta, s kíváncsian forgatta az állványt. Két történet, két idegen tollából, már csak az a kérdés, melyik kettőt válassza. Utoljára tavaly tavasszal vett olyan könyvet, amely igazán megérintette. Szívében igazi örömmel lépett ki akkor a könyvesboltból, mosolyogva nézett végig a félénk márciusi napsugarakra felaggatott piszkos városon. Magához szorította legújabb szerelmét. Még aznap kiolvasta.

 Másnap az asszonyt kikaparták, kivágtak egy darabot a méhszájából, az orvos azt mondta, az utolsó pillanatban ment el rákszűrésre. Akkor ott a kórházi ágyon fekve végre megértette, hogy a végső csapást nőiségére nem a műtét mérte. Azt már régen elveszítette. Valahol a gyermekkorában kezdődő önértékelési zavarai megakadályozták abban, hogy érzelemteli, egészséges kötődést alakítson ki más emberekkel. Eltávolodott. S már annyi idő telt el, hogy nem is akart közeledni senkihez sem. A titkait nem súgta tovább, s az apró fellángolásokat is gyorsan eloltotta. Nem kell az.

 Hurkás ujjai viszont beteges mohósággal siklottak végig a megannyi pőre könyvgerincen. Végül rövid mérlegelés után egy Salman Rushdie és egy Szerb Antal könyvet választott. Elsőre talán azt gondolhatná az ember, hogy ennél távolabbi ellenpontok már nincsenek is, mint ez a két csodás szerző. Pedig a kívülállóság összeköti őket, talán pont ezért is kerültek bele az asszony kosarába. A nő úgy döntött még nézelődik egy kicsit és megjegyez néhány címet legközelebbre. Az álomszerű révedt állapotából egy ősrégi marketing fogás rázta fel, az egyik polcon, szemmagasságban, középen helyezték el a Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk! című Daniel Bănulescu regényt, erősítve a nemzetközi gárdát. Halkan felnevetett. Lázadni kicsiben is lehet, gondolta. Lehet, csak kérdés, hogy van-e értelme, az biztos, hogy rá hatással volt a könyv fülszövege és eldöntötte, hogy ez a szatíra lesz a következő választása.

 Érdekes, hogy az elégedettség olyan rövid ideig tart, ahogy kilépett a plázából az asszonyra ismét rátelepedett a fásultság, ismét csak egy ronda nő volt a siető tömegben, a ronda télikabátjában, aminek színétől egyenesen irtózott. Nem nézett senkire sem, csak abban reménykedett, hogy nem kell sokat várnia a buszmegállóban. Gépiesen cigarettára gyújtott. Szenvedélybeteg, akit elkerül a szenvedély.

 A magasztosabb gondolatok helyét ismét átvette a háziasszonyi rutin, a lista már magától indult agyában: mosást berakni, hajtogatni, mosogatni, szülőire menni, kenyeret venni… A végtelen lista, mint egy mantra. Csak egy valamit nem értett, miért kapott meghívást e-mailben, egy koncertre, egy számára ismeretlen nőtől. Valószínűleg sohasem fog kiderülni, mert úgysem megy el.

                                                                

„Semmit sem szeret jobban a vágy, mint amit nem szabad”

Publilius Syrus

Szilveszter

 Anna a kórház folyosóján várta, hogy a vizit végre befejeződjön. Fél szemmel a résnyire nyitva maradt kórterem ajtaját figyelte. Szívből gyűlölt mindent, ami a kórházzal kapcsolatos. A fertőtlenítővel keveredő izzadság és betegségszagot, a kopott folyosókat a felbatyuzott látogatókat a málladozó falakat. Egy üres tolószéket toltak el mellette, az ócskaság fájdalmasan nyekergett a kopott linóleumon. Anna ösztönösen felpillantott, amikor hátrébb lépett az útból. – Szia – nyögte ki meglepetten, amint az ismerős arc, még ismerősebb szempárjába nézett. 

– Szoszi.

 A lány elfelejtett levegőt venni, amikor annyi év után ismét meghallotta a nikotintól rekedtes hangot.

– Hát, te? 

– Itt dolgozom – felelte a férfi, ajka gunyoros félmosolyra húzódott.

 Anna bólintott, hagyta Szilvesztert beszélni. Ugyanaz a rövidre nyírt haj, kicsit megőszült, de jól állt neki. Furcsán nézett ki fehér köpenyben, egyáltalán nem illett hozzá.

– És te? 

– Anyut várom, a kezét műtötték néhány napja, de már jól van szerencsére. 

– Hogy kerültél ide? 

– Kati a barátnőm, nővér, ő hozott ide.

 Anna ajkába harapott, igyekezett nem elmosolyodni. Arra gondolt vajon ez a lány, ugyanaz a lány-e, akinek a nevét egy szív alakú tetoválásban Szilveszter viselte a mellkasán. Vagy csak praktikusabb ugyanolyan keresztnevű lányokat választani. 

– De, te jól eltűntél! A csajok is csak annyit mondtak, hogy egyik nap még melóztál, aztán meg leléptél.

– Elegem lett. Utáltam azt a helyet.

  Anna ismét a kórterem felé nézett, az ajtón éppen akkor tódult ki a vizitelő csapat élén a főorvossal, zavarban volt, magán érezte Szilveszter átható pillantását. 

– Na, lépnem kell! Meló van!

 Anna viszonozta Szilveszter mosolyát és a távolodó fiú után nézett. Felkavarta a találkozás.

– Te ismered ezt a fiút? – szólalt meg anyja. Anna észre sem vette, hogy mögötte áll.

– Igen, ismerem – felelte és anyja felé fordult.

– Honnan? 

 Anna nagyot sóhajtott. Tudta, anyja rosszabb, mint egy kihallgató tiszt, ha valami felkelti a kíváncsiságát. 

– Honnan? – ismételte a lány vállvonogatva – Hát a büféből.

– Gondoltam. Te és ő? 

– Dehogy! – vágta rá Anna. – Dehogyisnem! – gondolta. – De ez nem tartozik rád.

 Mária ajkán a külső szemlélő számára láthatatlan grimasz suhant át, Anna viszont tisztában volt azzal, hogy anyja hazugságon érte. A lány lehunyta szemét egy pillanatra, mintha ezzel törölni lehetne a kínos párbeszédet emlékezetéből. Gyorsan témát is váltott.

 – Na, mit mondott a doki?

– Rendben leszek. Talán már holnap délelőtt hazaengednek. 

 Mária megigazította a kötést a karján és leült a legközelebbi padra, Anna követte.

– Bejövök érted. 

– Az jó lesz. Rémes ez a kórház! Ez a fiú sem csinált valami nagy karriert. 

– Mi van? – fordult a lány anyja felé. 

– Te hihetetlen vagy, nem is ismered! 

– Sunyi kis semmirekellő, a szeme sem áll jól. 

– Iszom egy kávét, kérsz te is? 

 Anna felpattant a padról. A folyosó végén lévő automata kellő távolságra van anyjától gondolta. Maga sem értette, miért kapta fel a vizet anyja viselkedése miatt, igazán hozzászokhatott volna az évek során ehhez a kíméletlenül őszinte stílushoz. A másodperc töredékéig eszébe jutott, hogy talán nem kellene visszamennie. Tornacipője megcsikordult a linóleumon, amikor megállt a gép előtt, aprót vett elő pénztárcájából. Egy csíkos köntösös, katéteres papóka beelőzte, hunyorogva nézte a feliratokat, aztán végül megtalálta, amit keresett. Jó neki, merengett Anna. Már arra sem egyszerű rájönni, hogy mit akar az ember, megtalálni azt, amit keresünk, pedig sokszor totál esélytelen.

 Anna csendesen figyelte anyját, miközben kávéjukat kortyolgatták. Mária szép, bár kissé fáradt arcán az az idegesítő Mona Lisa mosoly ült, ami rendkívül irritálta Annát. 

– Ez a Kutassy doktor igazán jóképű, nem gondolod? Micsoda kék szemek! 

– Ja – hümmögte Anna. 

– Na, látod, egy ilyen vejet szívesen elfogadnék! 

– Azt elhiszem – felelte Anna, s kényszeredetten elmosolyodott. – Nagyon elszaladt az idő! Mennem kell. Holnap találkozunk. 

– Ugye nem fogsz találkozgatni azzal a beteghordóval? Nem szeretném.

 – Anya, most már elég lesz.

 A lány átölelte anyját. Nagyon szerette Máriát, de úgy érezte ideje lelépni. A lépcső tetejéről még egyszer a pad felé pillantott. 

  Néha hülyét kapok tőle – gondolta Anna és lerohant a lépcsőn, minél hamarabb az arcán akarta érezni a tavaszi napsugarakat.

 Abban az időszakban, amikor a fiú belépett az életébe az önbizalma mélyponton volt. Előtte esett túl egy csúnya szakításon, majd otthagyta a munkahelyét és egy büfében sikerült elhelyezkednie. Egy olyan büfében, ahol a melegszendvics összetevőinél csak némelyik vevő volt undorítóbb. Minden reggel hatkor nyitottak, de az alkoholisták, már fél hat előtt dörömböltek a rolón az adagjukat követelve. Ebben a lélekölő környezetben csak úgy tudott megmaradni, ha lefaragott igényeiből; lassan megszokta a mocskos kezű, lehányt kabátos fazonokat meg a fogatlan, begyógyszerezett prostikat. 

 Szilveszter hozzájuk képest, nem is tűnt olyan rossz választásnak. Adott magára és senki sem tudta olyan dögös félmosollyal az arcán támasztani az ócska pultot, mint ő. 

 – Na, csak vigyázz vele! Ez meg a többi haverja, mind gengszterek. Telefonfülkéket, meg automatákat fosztogatnak – mondta az egyik kolléganője.

 A  lány nem foglalkozott a jótanáccsal, cseppet sem érdekelte miből él a fiú. Szilveszter minden nap jött, egyes napokon többször is. Aztán elhívta Annát egy italra, ő pedig nem mondott nemet. S néhány itallal később arra sem mondott nemet, amikor Szilveszter felhívta magához. A fiú Buda szívében bérelt egy lepusztult lakást a barátaival együtt. Anna megdöbbent, amikor Szilveszter szobájába lépett, nem volt más azon a pár négyzetméteren, mint egy matrac és egy kopott szék, még villanykörte sem volt a csupasz vezeték lógott lefelé a plafonról. Csak némi gyér fény szűrődött be a lihthofra nyíló pici ablakon. Nem számított. Gyorsan ment minden, Anna töredezve érzékelte a valóságot, a fiú kezét derekán, tökéletesen összepasszoló ajkak, forró lehelet a bőrön; mint egy film gyors egymásutánban felvillanó képkockái. Elégedett volt, nem vágyott vattacukor románcra. Megelégedett a testiséggel és azzal, hogy néhány ital után elfelejthette problémáit. Intenzív viszonyuk bő két hónapja tartott már, mikor egy délutáni ébredés után félkábán támolygott ki a lepukkant fürdőszobába és törött tükörből egy öreg alkoholista nő nézett vissza rá. Megijedt. Csendben összeszedte holmiját és még egy utolsó pillantást vetett Szilveszter meztelen testére, majd elhagyta a szobát.

 Anna sejtette, hogy nem lesz olyan könnyű megszabadulni a fiútól. 

 – Szoszi, Boszi! Este megyünk. 

 – Nem lehet, más dolgom van – felelte határozottan. Szilveszter ajkán gúnyos mosoly jelent meg. 

 – Megvárlak – mondta és Annára kacsintott.

  A lány zárás után kilógott a büfé hátsó kijáratán. Utána így tett még napokig. Aztán Szilveszter egyik délelőtt ismét a pultot támasztotta, tekintete zavaros volt.

  – Tegnap is vártalak – mondta, szív alakú ajka lassan, kásásan formálta a szavakat.  

  – Tudom – felelte. Nem tudta elfelejteni a fiú kiabálását, aztán, mielőtt Szilveszter feladta volna még egy nagyot rúgott a rolóba. 

 – Menj haza – suttogta a lány és közelebb hajolt hozzá, hogy a többi vevő ne hallja. – Részeg vagy, Szilveszter, kérlek.

 A fiú azonban távozás helyett megragadta Anna karját és magához rántotta, a lány elemelkedett a földtől. Anna érezte a fiú ajkát nyakán, majd ahogy Szilveszter fogai a bőrébe mélyednek.

  – Elég, tűnj el! – kiáltotta ijedten. – Szólok a főnöknek! – fenyegette.

 Szilveszter eleresztette, fekete szeméből sütött a megvetés. 

  – Az enyém vagy – mondta ellentmondást nem tűrő hangsúllyal. Még egyszer a resztkető Annára pillantott, majd sarkon fordult és eltűnt az emberek között. 

  A lány még egy óra múlva is üveges tekintettel meredt maga elé, végül kolléganője megszánta és beleerőltetett egy felest. 

 – Kurva ronda a nyakad. Idd meg, jót fog tenni!

 Anna még aznap este felmondott. Sietve igyekezett a metróhoz, nem akart találkozni a fiúval. Ahogy a mozgólépcsőre lépett lepillantott a túloldalra. Szilveszter jött felfelé a másik mozgólépcsőn. A fiú teste kissé megdőlt, hátrabilincselt karját egy rendőr tartotta. Szilveszter nem nézett fel, tekintetét a földre szegezte, állkapcsán megfeszültek az izmok. Anna emlékezetébe örökre bevésődött ez a kép, azt hitte, akkor látja őt utoljára.

 Sóhajtva lépett ki a kórház kapuján, nagyot szippantott a friss, balzsamos tavaszi levegőből. Maga sem értette miért, de arcán peregve hullottak le a könnycseppek.