Megszólítva

 Új diétájától némileg elfásulva kerengett a bevásárlóközpontban, kezében tömött reklámszatyrot lóbálva haladt el az üzletek előtt. A kedvenc könyvesboltja előtt sem lassított, nem akart bemenni, mert már majdnem minden pénzét elköltötte gyerekruhákra, meg farsangi kellékekre.
 Gyerekkorában utálta a farsangot, kész kínnak érezte az anyja által gondosan, az ő pufók testére varrt királylány ruhát viselni. Még most is magán érezte társai gúnyos tekintetét, pedig anyja még tökéletes loknikat sütött gesztenyebarna hajába, akkor is rondának érezte magát. Tulajdonképpen, az is volt, anyjának egy ócskább kiadású önmegvalósítási kelléke. De ez ő volt, a fiúk viszont imádtak beöltözni. A kisebbnek megvette a tűzoltó felszerelést, amit már nyáron kinézett magának a gyerek, a nagyobbnak pedig bajuszt és szemüveget vett az Einstein jelmezhez. A kirakat üvegében ízlésesen elrendezve sorakoztak a különféle színes borítójú könyvek. Megszólítva érezte magát. Most először hosszú évek óta, valaki megszólította, személyesen hozzá szólt, a lelkéhez szólt a kirakat. Olyan és mélyen és bensőségesen, ahogy a szerelmesek szólnak egymáshoz, intimen, odahajolva a másikhoz. Vagy valami hasonló, gondolta az asszony, hiszen olyan régóta élt társas magányban, hogy nem tudta felidézni azt az időpillanatot, amikor ilyen szoros kapcsolat fűzte volna egy másik emberi lényhez. Talán, nem is volt sohasem ilyen pillanat, csak olvasta vagy látott ilyet valahol. Nem tudta eldönteni, hogy ő maga tépte-e el a szálakat, vagy meg sem kötötte őket senkivel, soha, semmikor. A sürgető hívásnak engedve mégis belépett a könyvesboltba. Valamihez kapcsolódni kell, valamihez kötődni kell a világban, amivel definiálhatod magad.
 Az asszony gyomrát enyhén összeszorította a bűntudat, hiszen rengeteg olvasnivalója volt otthon, mégis valami újra vágyott, újra, ami kicsit felrázza a szürke közönyből, vagy legalább megsúgja, hogy bele kell törődni a szürkeségbe. Talán két olcsó zsebkönyv belefér, gondolta, s kíváncsian forgatta az állványt. Két történet, két idegen tollából, már csak az a kérdés, melyik kettőt válassza. Utoljára tavaly tavasszal vett olyan könyvet, amely igazán megérintette. Szívében igazi örömmel lépett ki akkor a könyvesboltból, mosolyogva nézett végig a félénk márciusi napsugarakra felaggatott piszkos városon. Magához szorította legújabb szerelmét. Még aznap kiolvasta.

 Másnap az asszonyt kikaparták, kivágtak egy darabot a méhszájából, az orvos azt mondta, az utolsó pillanatban ment el rákszűrésre. Akkor ott a kórházi ágyon fekve végre megértette, hogy a végső csapást nőiségére nem a műtét mérte. Azt már régen elveszítette. Valahol a gyermekkorában kezdődő önértékelési zavarai megakadályozták abban, hogy érzelemteli, egészséges kötődést alakítson ki más emberekkel. Eltávolodott. S már annyi idő telt el, hogy nem is akart közeledni senkihez sem. A titkait nem súgta tovább, s az apró fellángolásokat is gyorsan eloltotta. Nem kell az.

 Hurkás ujjai viszont beteges mohósággal siklottak végig a megannyi pőre könyvgerincen. Végül rövid mérlegelés után egy Salman Rushdie és egy Szerb Antal könyvet választott. Elsőre talán azt gondolhatná az ember, hogy ennél távolabbi ellenpontok már nincsenek is, mint ez a két csodás szerző. Pedig a kívülállóság összeköti őket, talán pont ezért is kerültek bele az asszony kosarába. A nő úgy döntött még nézelődik egy kicsit és megjegyez néhány címet legközelebbre. Az álomszerű révedt állapotából egy ősrégi marketing fogás rázta fel, az egyik polcon, szemmagasságban, középen helyezték el a Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk! című Daniel Bănulescu regényt, erősítve a nemzetközi gárdát. Halkan felnevetett. Lázadni kicsiben is lehet, gondolta. Lehet, csak kérdés, hogy van-e értelme, az biztos, hogy rá hatással volt a könyv fülszövege és eldöntötte, hogy ez a szatíra lesz a következő választása.

 Érdekes, hogy az elégedettség olyan rövid ideig tart, ahogy kilépett a plázából az asszonyra ismét rátelepedett a fásultság, ismét csak egy ronda nő volt a siető tömegben, a ronda télikabátjában, aminek színétől egyenesen irtózott. Nem nézett senkire sem, csak abban reménykedett, hogy nem kell sokat várnia a buszmegállóban. Gépiesen cigarettára gyújtott. Szenvedélybeteg, akit elkerül a szenvedély.

 A magasztosabb gondolatok helyét ismét átvette a háziasszonyi rutin, a lista már magától indult agyában: mosást berakni, hajtogatni, mosogatni, szülőire menni, kenyeret venni… A végtelen lista, mint egy mantra. Csak egy valamit nem értett, miért kapott meghívást e-mailben, egy koncertre, egy számára ismeretlen nőtől. Valószínűleg sohasem fog kiderülni, mert úgysem megy el.