Menóra

(gondolat-rondó)

Kitelik

beérik

beüt

vagy

csak

álmodom,

menóra

fénye

csillog

ajkamon

égő

csipke

bokor

tűz

fűz

perzseli

idegdúcom

kisebbre

húzom

magam

ragad

a lét

tapad

cipőmre

sár

szárba szökken,

aztán

szökik

nesztelen

oson

konokon

zsong

halálvirág

rág még

néhány

muszáj

tejben

légyként

úszkál

mégis

ott

motoszkál

fészkel,

hogy:

kész!

kell!

kellene

kellemes

vak

süket

csendmadár-üreg

üveg

szilárd

szilánk

fullánk

cukormázas

lázas

elvágyódás

elvágódás

elvágólag

véglegesen

végzetesen,

kitelik

beérik

beüt

vagy

csak

álmodom

menóra

fénye

csillog

ajkamon.

 

Édes Nihil…

 

Édes

Nihil,

ma veled

alszom,

karolj át,

minden ajtó

zárva

marad,

lázad mellkasod,

lüktető

párnám,

csókolj álmot

homlokomra.

Jó éjszakát!

Léda-sors

 

Legszebb pálya,

mit

lezörgő

asszonysors

befuthat,

csodás ívben

röppen,

csillagpor

lesz,

halhatatlan,

igazabb, mint a

lepedőn gyűrt,

egyszer-használatos,

alkalmi szerelem,

zizergő papírlap,

gondolat-vonal,

komoly

homlokon,

félretett,

jogos

büszkeség,

így érdemes

elpihenni

az öröklét

tenyerén.

A múlás

(t)örvényén

túlmutat,

minden egyes

meg nem élt,

álom-halál-pillanat,

meg nem szűnő

zsongó tavasz,

nyirkos sír

tövében.

 

Ragtapasz

 

(Le)harcol

az idő,

galambcsata a

párkányon,

Önnek tizenöt

irreleváns

üzenete

érkezett,

cici- meg

hasplasztika

az kell,

meg

kacsaszáj és

műszempilla-(rebegtetés),

szép új plasztik-világ,

zsigeri-agymosás.

Lapozz tovább!

Az kell?

A tükör előtt

meg a

boncasztalon

minden

lélek

meztelen.

Mi kell?

Nem kell

más,

csak

ragtapasz

az elhasznált

pici szívedre.

Nem visz előre

 

Szemem

sarkában

kis,

kristályos

halálvirág,

nem visz

előre

a lélektépkedés,

lassú

tápászkodás

a padlóról

vergődés

faltól-falig

elgyötörten

minden

kibaszott

sötét

hajnalon.

Minden

szavad

botlódrót,

feszítsd ki

az utolsót,

kitelik az

idő.

A többi

csak

sodródás.

Elbuktam,

sikolytalan,

csendes

legyen

az

elmúlás.

 

 

 

 

 

Csendben…

Csendben

szeretlek

meglátogatni,

amikor

néma

a kis sétány,

az enyészet

illata dúsan

szivárog

a rozsdálló

levélszőnyegből,

s selymes fényű

mécses

világít,

minden lépéssel

közelebb hozzád,

az időránc

kisimul,

orromban

cigarettafüst,

megölelnélek,

de most csak

leülök sírod

szélére,

vetetlen,

nyirkos

ágyadra.

Nem,

nem itt vagy,

kék-szürke novemberi

fények játszanak

a felhők alján,

messzebb és

közelebb vagy.

Pirulás

 

Renyhén

ölel

a kabát,

a sarki szél

könnyedén

befújja magát

csontomig,

hideg van,

fázós cipőm

bizonytalanul

kopog

s lelkem

egy darabja

a gyógyszertár

üvegére

tapad,

mint rám egy szempár

a túloldalról,

engem

néz,

én meg titkon

a kis fiókot,

mely illúziómat

rejti,

de megint belekiabál

az utcazaj,

kinyomom a telefont - zavarnak

töredék időfoszlányom

mérlegel:

csatát nyerhetnék,

de háborút nem.

És ha két

dobozzal vennék?

Bereggelizhetném

a légzésbénulást

csak úgy natúr,

éhgyomorra,

mint nagyanyám,

amikor utolsót birkózott

a hajnali fényekkel…

elnyel.

Tudom, nem lehet,

pont ezért

tapad

lelkem

a kirakat

üvegére,

keserű dohánylében

ring a gondolat:

megtenni azt,

amit

nem

szabad.

Fehér szövet

 

Sóhajt

az éjszaka,

égboltra

feszülő

teste

lassan bekúszik

a sötét

sikátor

nyirkos

falai

közé

sós ajkán

tétova

nyelv

táncol,

reszket

a kíváncsi

holdfény

beles a szoba

ablakán

fehér szövet

villan

nehéz ölelésben

birkózik

a vágy,

aztán

tompán

lüktetve

megadja magát

töredékes

kis

halál

lusta álom

csukja

szemeit

s édes

testetlen

zajokba

süpped

a kibontatlan

pillanat.

Lidérc

 

Fogy, fogyatkozik, aztán egyszer csak nem lesz,

de ma még, zsong, mint dög felett a légy,

hajamba kap, ablakrésben kaparászik, halódó levelek közt sutyorog, morog, ugat, harap, piros kis körmeivel hátamba mar,

csóvál ide-oda – ha neki úgy tetszik – hideg-meleg egyszerre,

párnámba fúrja arcom, kecses kis bestia, karcsú fénycsóva éjjel-nappal gyötör telhetetlen szerető pergő gyöngy bőröm alatt.

Membrán…

 

Membrán

kései-siratófal

repedéseibe

gyömöszölt

imák,

csillagokig

pattanó

megszakadt

lélegzetek,

sóhajok

híd nélkül

lélektől-lélekig

illanó

téli

lehelet

tánca

ujj a

szájon

sima

kavics

szélsodrony

kötéllétra

valami

megszorít

közelebb lép

rám néz

tovább áll

törött

kávéscsésze

hasadó

membrán

kiordít belőle

a világ.

Menekülő gondolat

 

Hideg

száj

suttog,

ez van

most,

meg

csend

bőröd

illata

csent

gyönyör.

Nem is volt,

néhány

menekülő gondolat

meg egy

üresen,

elnyúlt,

lusta

jegyzetfüzet,

lomhán

telnek

a másodpercek,

már nem

vágyhatom

semmire sem,

megőrjít a

szeptemberi

nap,

kegyetlenül

arcomba

csap,

perzseli

lüktető

halántékomat.

Miért?

Szép,

halott,

szomorú vasárnapi

hangulat.

El innen!

Visszafelé

peregjen

a megakadt

pillanat.

Papírhold

 

Sápadtan

reszket

a papírhold,

sötét szalagon

vibrál

az

éjszaka

tömör

buja

illata

orromban,

ajkadon

vér serken

ereimben

lüktet

az álomtalan

didergés,

amíg te

halhatatlant

játszol,

s számra

tétova

nihilt

lehelsz

fogaim közt

kergetőzik

a füst,

zsarátnok

olvadó fénye

tapad

pupillámra,

távoli

dallam

kúszik

zsigereimbe,

hideg kézfejemre

néma

vallomás

simul,

eltévedt

könnycsepp,

még egy

utolsó

slukk

és

elnyeli

a sűrű

testetlen

végtelen.

csordultig telik

az üresség

lassan

ujjaid

közt

folyik

az

enyészet

cirmos

kis

rózsaszirom

pereg

a tükör

két

felén

egy-egy

árva

idegen

felemelem

kezem

nem ér

a nevem

két arc

egyiket

sem ismerem

kusza

fonálon

csomó

ami két

pont

közt

lehet

sodródó

fényszögek

vágtató

paralell

hallucináció

két arc

mindkettő

az

enyém

egyiket

sem ismerem

Strigula

 

Talán

csak

el kellene

sétálni,

a vállfákról

bőröndbe

gyömöszölni

a

gyűrött,

molyszagú

álmokat,

poros

függöny

libben,

négy fal

ölel

diszkomfortzóna,

nem alku

tárgya

az ablakon túli

valami

az a

nagybetűs

SZAR,

vergődő

lepke

a tű

alatt,

ma is

minden

a gardróbban

marad.

Bennem

csak

a

mozdulatlanság

halad,

mínusz

egy

nap,

plusz

egy

strigula.

Kipipálva,

a takaró

alá

mászva,

csak jöjjön

már

az álom

nélküli,

sötét

zuhanás.

 

Marlene

 

Az egyenes

szándék

is

a pokolba

visz,

aki

mást

mond,

hazudik,

Marlene

és cigaretta

reggelire,

mindegy,

mit

üzen

száj

vagy

toll

nem

hatol

át

a

budoár

sűrű

függönyén,

belebújok

egy dalba,

mintha én

lennék,

mintha

lennék,

de csak

puszta

sivár

tűnődés,

meddőhányó,

lefojtott,

elfeledett

tűzvihar

egykor

még

talán

percegett

semmi kis

perceket

benne

a lét

alélt

párnába

fúrva,

most

csak

elborulva

dünnyög

az üresség

űr

üreges

üveges

tekintet,

bolond

vagy,

ha

elhiszed,

várok

még

valamire.

Felperzselt

temető,

hamuvirág,

porlepte

sírhant

szélben

keringő

pernye-igazság.