Csendben…

Csendben

szeretlek

meglátogatni,

amikor

néma

a kis sétány,

az enyészet

illata dúsan

szivárog

a rozsdálló

levélszőnyegből,

s selymes fényű

mécses

világít,

minden lépéssel

közelebb hozzád,

az időránc

kisimul,

orromban

cigarettafüst,

megölelnélek,

de most csak

leülök sírod

szélére,

vetetlen,

nyirkos

ágyadra.

Nem,

nem itt vagy,

kék-szürke novemberi

fények játszanak

a felhők alján,

messzebb és

közelebb vagy.

Pirulás

 

Renyhén

ölel

a kabát,

a sarki szél

könnyedén

befújja magát

csontomig,

hideg van,

fázós cipőm

bizonytalanul

kopog

s lelkem

egy darabja

a gyógyszertár

üvegére

tapad,

mint rám egy szempár

a túloldalról,

engem

néz,

én meg titkon

a kis fiókot,

mely illúziómat

rejti,

de megint belekiabál

az utcazaj,

kinyomom a telefont - zavarnak

töredék időfoszlányom

mérlegel:

csatát nyerhetnék,

de háborút nem.

És ha két

dobozzal vennék?

Bereggelizhetném

a légzésbénulást

csak úgy natúr,

éhgyomorra,

mint nagyanyám,

amikor utolsót birkózott

a hajnali fényekkel…

elnyel.

Tudom, nem lehet,

pont ezért

tapad

lelkem

a kirakat

üvegére,

keserű dohánylében

ring a gondolat:

megtenni azt,

amit

nem

szabad.

Fehér szövet

 

Sóhajt

az éjszaka,

égboltra

feszülő

teste

lassan bekúszik

a sötét

sikátor

nyirkos

falai

közé

sós ajkán

tétova

nyelv

táncol,

reszket

a kíváncsi

holdfény

beles a szoba

ablakán

fehér szövet

villan

nehéz ölelésben

birkózik

a vágy,

aztán

tompán

lüktetve

megadja magát

töredékes

kis

halál

lusta álom

csukja

szemeit

s édes

testetlen

zajokba

süpped

a kibontatlan

pillanat.

Lidérc

 

Fogy, fogyatkozik, aztán egyszer csak nem lesz,

de ma még, zsong, mint dög felett a légy,

hajamba kap, ablakrésben kaparászik, halódó levelek közt sutyorog, morog, ugat, harap, piros kis körmeivel hátamba mar,

csóvál ide-oda – ha neki úgy tetszik – hideg-meleg egyszerre,

párnámba fúrja arcom, kecses kis bestia, karcsú fénycsóva éjjel-nappal gyötör telhetetlen szerető pergő gyöngy bőröm alatt.