Bizarr

 

Botorkál

a hajnal,

bizonytalanul

megpihen,

a ház

falához

dől,

talpa alatt

néma

az

utca,

vörös

üstöke

az

eget

befonja,

gyűrűkbe

csavarodik

a

mozdulatlanság,

egy eltévedt

villamos

dörömböl,

csukott

szemem

alatt

még

egy

pillanatra

vállamhoz

simulsz,

aztán

eltűnsz

zuhanok,

az ébrenlét

mezsgyéjén

táncolok,

karomon

még

tested

melege…

egy lámpa,

Mucha négy hölgye

szilánkokra

pattan.

Eszmélet,

bizarr

valóság

a takaróm

magzatburok,

súlyos

bűn

koppan

a parkettán,

kúszik a

fény

a redőny

résein

át,

pupillám

szűkül,

gúnyos

mosolyba

tekeredik

az

elmúlás.

 

Látlak…

 

Látlak…

kósza lidérc

táncol

ajkadon.

Kicsiny

bogárként

araszol

a

lomha

idő,

eltévedt

mosoly

kis

zugban

fészkel,

madár

suhan

szárnyán

felhő-permet.

Ébred

a

reggel,

nyüzsög

a

mozdulatlanság,

kávémba

néhány

könnycsepp

pottyan,

hangos

lelkemig

zuhan,

parázs

hamuvá

lesz,

mint

tűnődő

cigarettavég,

megtestesült

szorongás,

néhány

féligazság,

csendes

bazdmegek

szent

félórája.

Lányka

 

Haragos zöldet

izzad

a föld,

sarjadó

bimbókat

suttog

a

tavasz,

minden kérdésben

ezer válasz.

Dögszagú

kikelet,

nehéz

levegő

tüdődben

megreked,

rojtos

szemfedő

végtelen

kirakós,

álmos

kínok

arcodat

gyötrik.

A mező

lehelt

tejködje

halotti

lepled,

s te

fekszel

alatta,

zárt

szemmel

kócosan,

tépett

ruhád,

megszáradt

itatóspapír.

Így talál

rád

a

hajnal,

némán,

mozdulatlanul.

Wayang

 

Valahogy mindig

menekülni

kell,

úgy sodródom,

hogy

mindig

futni

kelljen,

kilépni

magam

elől,

mind

messzebbre.

Fáradt

kis sanzonként

dübörög

bennem

a monotonitás,

új dal,

új álom,

régi önazonosságba

oltva,

minden

elfojtva,

az út

a lényeg,

nem az

irány,

távolság

kell,

hogy

visszanézhessek.

Sorsom

ott,

messze

a horizonton

billegő

létbe

fordul,

tűnő fény

a

valóság,

wayang.

Nem játszom.

csak néző

vagyok,

túl éles

a

kontraszt.

 

*

 

Sem-sem

is-is

törik

szakad

két nappal

tegnapelőtt

után,

részben

egészben

szappantartó

mennyország

haboz-habzik

tisztára

mos

fekete

keze

vad

életlen

érdektelen

érdemtelen

kollektív

tudat

középső ujjat

mutat,

néha

álomtalan

éjszakán

felzokog

a

copfos

kislány,

de reggelre

felfalja

a

cinikus

mazochizmus,

elégikus

eufórikus

keddek

és

péntekek

legyetek

táncoló

részegek.

Kiírlak

magamból.

Minden vágy

részleges

szívizomsorvadás.

 

 

 

Ui.: a címet 100°%-ban Kurt Vonneguttól plagizáltam.