Valami koszlott

kis ötlet

billeg

az ablak alatt.

A

ház

falának

dőlve,

ledobja

lúdtalpas

pátoszát,

s mezítláb

vitorlázik

tovább,

kartonruha

viseli

könnyű

testét,

ragad

a

levegő,

izzó

kátrányszag,

párolog

a

horizont,

nyikk-nyekk

fémhuszár

surrogja:

Soha már!

 

Játékon kívül

 

Mintha

keresnék

valamit,

egy papírfecnit,

egy dallamot,

csont a

madzagon,

jutalomfalat

lélek konyha…

Hey Jimbo!

zöld kabát,

pad,

indián varázsló,

fáradt hipnotizőr

retardált szeánsz

transz

tranzit

kék busz,

a Père-Lachaise

felett neked

fütyül a

szél,

Cimbora,

emlékszem

rád

hajnaltól-hajnalig,

aztán

semmi

a kígyó

a saját

farkába  

harap.

Kotródik a

világ,

minden

elsimul.

Egy lépésnyi

egy ciripelő tücsöknyi

távolság

a

süppedő,

puha

végtelen.

Visszafojtott lélegzet

 

Megtelt és

túlcsordult,

visszafojtott lélegzet,

mindent betöltő,

minden repedésbe

behatoló,

egyanyagú

massza

a

matt éjszaka,

fekete

akril.

Valami mindig

elbaszódik,

de már

csak magamat

utálom

miatta.

Illedelmes

mosoly

ajkamon,

pedig

csak

beintenék

mindenkinek.

Persze, nyugodtan

számozzatok,

ítélkezzetek,

préseljetek

vonalkóddá,

kis atommá

lélekkannibálok

semmit sem

tehetek.

Visszafojtott lélegzet,

tüdőben

füst kavarog,

ma már semmi sem

számít.

Alámerülni

pillantásodban,

lepke

a

tű alatt.

 

 

Re: re: re:

 

Még magamat

sem látom.

Betakar

a testetlen,

lomha

valóság.

Ezer sötét pötty

cikázik,

erre

az éjszakára

még egy

rendes

szédülés sem

jut.

Hasadó

hangokban

fény

fröccsen,

aztán

elemészti a

párába

süppedő

levegő.

Nem utazom.

Csak gyötör a:

„Tudtam, baszki, tudtam!”

Ülve alszom

a kanapén,

előttem

papír és

toll,

mintha tudnék…

De, nem.

Nem látom és

a legkevésbé sem

tudom,

csak várom

az esőszagot,

a cseppek fémes

csörömpölését

a korláton.

A dolog,

ami érint,

a dolog,

ami érint,

őrült párhuzamos.