I.

Furcsa melódia ült a zongorán
Azon a napfényes délutánon
Incselkedve kacsintott rám
Kacérkodva rebegtette pilláit
Mert tudta, hogy nem tudom
Lejátszani
Nézve néztem
az átzuhanó
Időt
Gyűrűkben
vetődött meg a tér
Az értelmetlenség ujjongva
Kacagott
Úgy, mint más, ha megszállja
Az őrület,
Mely beleivódik minden
Szivacsporcikába.
Kedvesebb is lehetnél, ha akarnál
De látom mosolyodból, hogy
Eszedbe sem jut,
Mert a jó sem jó
Sem rossz sem rossz
Igazán, ha nincs
Motivációja
Egy tompa ütés, mely indulásra
Készteti a tespedt test
Minden rezzenését.