Az élet iskolája

 

 

Gondolatok az írásról

 

 

A self-made virágkora

 

Ülök a jegyzetfüzetem felett, az esélytelenek nyugalmával. Két évtizede zavar az üres papír. Akkoriban még nem volt trendi írónak lenni, akkoriban mindenki jogász vagy pszichológus akart lenni. Többször próbáltam megszabadulni ettől a káros/kórós szenvedélytől, de nem ment, még bátorítás hiányában sem maradt el a kényszer.

Aztán 2013-ban beindult a vezérhangya és elkezdtem pályázatokra jelentkezni. Naiv gyermekként fantáziáltam fanfárokról, lábaim elé hulló rózsaszirmokról és babérkoszorúkról. Nem jött egyik sem. Beválasztottak három antológiába és lett egy önálló verseskötetem, magánkiadásban…

Viszont találkoztam a valósággal. Írni mindenki tud, igazán nem sok kell hozzá, némi bátorság, meg konyítani valamelyest a helyesíráshoz  - ha ez utóbbi nem megy olyan jól, még mindig ott van a Microsoft Word automatikus helyesírás javító -, aztán lehet kérni korrektúrát, meg lektorálást satöbbi. S persze gondolkodó ember lévén igénye legyen az illetőnek arra, hogy közkinccsé tegye fantáziája gyümölcsét másokkal.

Körülbelül ötven magyar író/költő megél az írásból, és akik meg nem, azok Parnasszus takarásában küzdenek a figyelemért. Szóval, akik ott a hegy mögött ugrálnak (mint például én is), azért nem adják olyan könnyen magukat. Nem bizony! És szerencséjükre a self-made virágkorát éljük. Kifejlődött egy szép, többkarú, izmos iparág, amely az egyre bővülő keresletet tökéletesen lefedi. Vannak íróiskolák, kurzusok, szemináriumok, táborok, how-to-do szakkönyvek.

No meg magán könyvkiadással foglakozó kiadók, akikben izzik a profitvágy. Csak úgy ugrálnak a párszázezres ajánlatok, s ennyi pénzért már tokkal-vonóval el/kiadnak mindent.  Nem állítom, hogy csak rossz vagy jó könyvek kerülnek a piacra ebből a szegmensből. Hogyan lehet eldönteni, hogy mi számít fércműnek és mi páratlan remekműnek? Hiszen a művészet jóval több szubjektív elemmel dolgozik, mint mondjuk a sebészet. Ott egyszerű a képlet: a műtét vagy sikerül, vagy nem. Bár el tudom képzelni, hogy az orvosi szoba zárt ajtaja mögött, azért „meglapogatják” egymást a kollégák, hogy tök jó volt ez az operáció,

csodásak voltak az öltések és vágások - csak épp a beteg maradt ott a műtőasztalon.

Egy író ismerősömtől igazi útravalót kaptam: „Ha önként beleveted magad a nyilvános írásba, akkor ne nagyon számíts rá, hogy bárki is megmondja az igazat a műveidről. Rohadt, egy irigy szakma, inkább lehúznak, mint felemelnek.

Aki a puska előtt ugrál, arra valószínűleg előbb-utóbb rálőnek. Mégis vállalom a rizikót nap, mint nap. Vállalom egy kortárs blog társszerzőjeként, saját blogom szerkesztőjeként, és vállalom az írói csoportokban, amelyeknek tagja vagyok.  S az olvasók közül néhányan tényleg, őszintén, és minden érdek nélkül kedvelik írásaimat, akkor már nem dolgoztam hiába.

Mert tényleg a self-made virágkorát éljük, akár tetszik, akár nem minden egyes megjelenés önreklám direkt vagy indirekt módon. Hogy van-e rá igény, azt a közönség dönti el. Azért még mindig leginkább magamnak írok leginkább, képtelen vagyok nélküle létezni. S ha néhány kedvelő, lélek rokon fennakad a lyukas lepkehálón, az már csak bónusz. Köszönet jár érte. Ha valaki azt gondolja, ez csak egy tehetségtelen pancser önigazoló nyavalygása, nos az is egy vélemény.