Pillangóeffektus, avagy mindenről Vincent van Gogh tehet

 

 

 

 Az élet olyan, mint egy tesztvezetés. Egyszeri, megismételhetetlen és mégis minden élesben megy, vagyis minden cselekedetednek következménye van és ezek a következmények nem feltétlenül kellemesek. Az elmúlt egy hónap azon kívül, hogy méltán kiérdemelte a „vazzegek” hónapja címet, egy-két apróságot helyrerázott középsúlyosan szétzilált lelkemben. Pár csontváz kizuhant a szekrényből, néhányszor kilógott a lóláb és előfordult, hogy valaki elfelejtette felvenni a szociális maszkját.

 Nem csoda, hogy akarva-akaratlan eszembe jutott a pillangóeffektus. A pillangóeffektus vagy más néven pillangóhatás kifejezése magában foglalja a kiindulási tényezők fontosságát a káoszelméletben. A káoszelmélet olyan egyszerű nemlineáris dinamikai rendszerekkel foglalkozik, amelyek viselkedése az őket meghatározó determinisztikus törvényszerűségek ellenére sem jelezhető hosszú időre előre. Az alapelv az, hogy egy kaotikusan viselkedő állapotjelzővel bíró dinamikus rendszerben a kezdeti feltételek apró változásai véletlenszerű folyamatok pozitív visszacsatolásai révén nagymértékben megváltoztathatják a rendszer hosszútávú működését. Vagyis, ha Japánban egy pillangó szárnya meglibben – teljesen mindegy milyen okból – , akkor mondjuk Londonban elered az eső. Vagyis, kaptál is magyarázatot arra, hogy az élet miért olyan kiszámíthatatlan, meg nem is. Szóval, ha nem is tudod meghatározni, mi lesz bármelyik cselekvésednek vagy nem cselekvésednek a következménye, egy biztos, valakivel, valahol történni fog valami miattad. Ez elég nyugtalanítóan hangzik, mert így simán rád kenhetik bármikor, hogy te vagy a hibás ezért, meg azért. Másrészt igen megnyugtató, mert bármit is teszel vagy nem teszel, nem egészen a te hibád, mert rajtad is keresztülhullámzik a pillangóeffektus-cunami, amit történetesen  –  talán(!) – nem is te generáltál.

 Minden úgy kezdődött, hogy néhány dolog nem fejeződött be vagy igen csúnya véget ért. Első körben likvidáltam magam kedvenc munkahelyemről és ez igen rendesen letaglózott. Miután magamhoz tértem az akut beiglimérgezésben kicsúcsosodó bánatomból, megpróbáltam kitölteni a keletkezett űrt magamban. Végső kétségbeesésemben verset írtam a plafonra celluxozott, pirosan villogó, kínai karácsonyfafüzérről. Egész jól sikerült, de úgy éreztem, ez már a lejtő legalja, innen már csak felfelé lehet menni. És basszus, nem!

Anyám is mindig azt mondta: „– Édes kislányom, ne állj szóba idegenekkel!” Nem annyira hallgattam rá, meglett az eredménye, de gyanakszom, van némi köze a pillangóeffektusnak is ahhoz, hogy ismét mínusz egyest kaptam emberismeretből.

 Tanultam a leckéből, vagy legalábbis most ezt mondatja velem a megtépázott büszkeségem. Azért, kétségtelenül egy fontos útravalóval gazdagabb lettem, és ez a felismerés vonneguti magasságokba repítette a világról makacsul berögződött elképzeléseimet. Megosztom veletek is: világunk, a világok lehető legjobbika és minden a lehető legnagyobb rendben van stb., abszolút egyetértek Leibnitz nézeteinek Voltaire általi értelmezésével. Szóval világunk négy csücskét nem a szeretet, vagy a bizalom, vagy a pénz esetleg a hatalom tartja össze. Hát nem! A világot a szupergitt és a baszás tartja egyben. Most meglepődtél, mi? Hidd el, én is.

 De ez még nem a végkifejlet.

 Arra tegnap délutánig várnom kellett. Ez az esemény feltette a pontot az „i”-re. Régi ballépéseddel még néha-néha összefutni is kínos és kellemetlen. Főleg, ha folyamatosan úgy érzed, hogy a másik fél szeretne mondani valamit, de valami miatt mégsem teszi meg. Tegnap azonban átszakadt egy pillangóeffektus-cunami gát benne és előállt a kérésével. Rázott a röhögés, mert nemcsak a pillangóhatás működik, hanem az a karma nevezetű is.

 Egy szó, mint száz: pillangó, karma meg szupergitt, akármit csinálsz, vagy nem csinálsz, valahogy mindig a te fejedre ömlik rá a trágya. S természetesen minderről, az én esetemben csak és kizárólag Vincent van Gogh tehet.