Kínai váza

 

 

 

 Néhány hónappal ezelőtt szert tettem egy csodás kínai vázára. Már egész szerény kis gyűjteményem volt belőlük. Ez a legutóbbi, amire a neten akadtam rá, különösen szép darabnak tűnt. Vörös sárkány tekergőzött rajta, és ha sokáig bámultam szinte már mozdulni látszott. Mindig ilyet szerettem volna. A sárkány a béke, jólét és virágzás szimbóluma, csak szerencsét hozhat. Mindenképpen fő helyet érdemelt meg a polcon, pontosan középre helyeztem, kissé háttérbe tolva a többit, hogy igazi fényében tündökölhessen. Minden nap letörölgettem, órákig képes voltam színes pikkelyeiben gyönyörködni.

 Egyszer úgy tíz évvel ezelőtt a főnöknőm kocsijában ültünk, az Andrássy úton hajtott végig, éppen az optikusához mentünk, ha jól emlékszem. Banális témákról beszélgettünk, mint például a kalapban vezetőkről, aztán hirtelen csend lett. Pár pillanat múlva azonban így szólt:

– Tudod, a barátság olyan, mint egy szépséges kínai váza. Képzeld magad elé a legcsodálatosabbat, amit valaha is láttál. Most gondold azt, hogy összetörik. Meg lehet ugyan ragasztani, de sosem lesz már olyan, mint régen, igaz? Még ha tökéletesen összeilleszted is a darabokat és mindenki másnak tökéletesnek tűnik újból, te magad tudod, hogy eltört. Te látod majd a hajszálrepedéseket, amiket senki sem fog látni rajtad kívül.

 Hallgattam és tűnődve néztem, azt az okos, negyvenes asszonyt. Bár sosem volt téma, tudtam, hogy boldogtalan. Persze, ezt nem lehetett egyből észrevenni rajta. Lábikra középig érő nercbundája, tökéletes sminkje és frizurája magabiztosságot és sikerességet üzent a külvilágnak. De azt még huszonévesen is tudtam, hogy egy boldog nő sosem mond ilyeneket, de ő mondott, mert tanítani akart valami nagyon fontosat. Meg akarta tanítani, hogy az emberi kapcsolatok  – legyen szó barátságról, vagy szerelemről, vagy bármi másról – sérülékenyek és néha a legjobb szándék ellenére is tönkremennek.

 Az én új kínai vázám is ilyen volt, törékeny. De egyenesen úgy éreztem, hogy ez a vörös sárkány mindenáron törni akar. Először a szájából lepattant egy kis darab, majd megütődött az oldala. Szépen, türelemmel visszaillesztettem mindegyiket. Aztán egy szellőztetés alkalmával a betóduló, heves téli széllökés magával sodorta a kínai vázát a polcról. Kimerevedett az idő és lassítva láttam, ahogy a padlóra zuhan s ezer kicsiny darabra törik szét. Előttem hevert a sárkány összezúzva, megsemmisülve.

– Menthetetlen – motyogtam és egy darabig könnyes szemmel néztem a romokat. Aztán szépen fogtam a kisseprűt meg a lapátot, összeszedtem az utolsó szilánkig, majd a szemetesbe borítottam. Szépen leporoltam a többi vázát és elrendeztem őket úgy, ahogy még a vörös sárkány előtt álltak a polcon.

 Ami tönkremegy, azt nem kell dédelgetni, útjára kell bocsátani. Ez az elengedés művészete. Azt hiszem, most egy jó darabig nem veszek kínai vázát.