Vera napraforgói

 

 

 Szombatonként reggel fél kilencig ágyban maradok. Álmodozom és a régi időkre gondolok, főként Verára. A résnyire nyitott hálószoba ajtón keresztül hallom, amint Lina a feleségem az étkezőasztalt teríti meg. Anélkül, hogy látnám, tudom, vékony ujjaival még egyszer végigsimít a hófehér abroszon. Ma meglátogatom Verát. A gondolat keserűséggel tölt el.

 A feleségem vékony, aszketikus arca jelenik meg az ajtórésben s átrajzolja a képzeletbeli asszony vonásait, saját valós vonásaira.

  – Kész a reggeli! – mondja színtelen hangon, mintha csupán egy másik homályos látomás része lenne.

 Felkelek, rendbe teszem magam. Nem tudom megszokni annak az öregembernek az arcát, aki minden reggel köszönt a tükör túlsó oldaláról. Hatvanhárom év! Hatvanhárom éves vagyok, ebből negyvenkét éve házas, negyven éve apa, hat éve nagyszülő. Ennyi jelentős dolgot tudok felmutatni, meg egy hét tökéletes boldogságot. Nem valami sok. Hatvanhárom év elmúlt, mint egy pillanat.

 Lina királynői tartással ül a makulátlan asztalnál. Makulátlan feleség a makulátlan asztalnál. Egy ránc sincs virágmintás blúzán, fel sem néz könyvéből, olyan akár egy szobor. Megvárja még elhelyezkedem a széken, félreteszi a könyvet, teát tölt, kenyeret ken. Nem szeretem, hogy kiszolgál és közben rám sem néz, csak egy elvégzendő feladat vagyok, egy olyan elvégzendő feladat, ami nem igényli, hogy jobban szemügyre vegyék.

  – Ma is elmégy? – teszi fel a megszokott kérdést. – Ebédre jönnek a gyerekek.

 Bólintok, engedelmesen belemegyek a szokásos játékba. Tudom, hogy jönnek a gyerekek. Minden szombaton itt ebédelnek. Én pedig minden szombat délelőtt pontban kilenc óra tizenötkor kilépek a bejárati ajtón, majd tizenegy harminckor belépek rajta, immáron két éve. Megyek Verához. A faliórára pillantok, kilencet mutat. Hirtelen ellenállhatatlan kényszert érzek a rutin megtörésére. Megtörni a rutint. Eltolom magamtól a virágmintás tányérom, a szalvétámért nyúlok, letörlöm a lekváros kenyér maradékát szám sarkából. Lina hunyorogva tekint fel könyvéből, vékony ajka enyhén megrándul, de azért továbbra is uralkodik magán. Versengő típus – vérbeli tornászlány –, és nem szeret veszíteni. Gyorsan felállok a székről, mielőtt meggondolnám magam.

 Az előszoba szekrény előtt állva még visszapillantok Linára; a tükörbéli öregember szája halvány mosolyra húzódik. Elhagyom a kriptát. Az aranysárga október eleji reggel nedves illata megcsap, amint kinyitom az ajtót. A szabadság illata. Ez a néhány óra csak Veráé és az enyém.

 Nincs más dolgom, mint beülni az autómba és vezetni. Dudorászom valami csacska dalocskát, nem kapcsolom be a rádiót, csak megtörné a varázst.

 A visszapillantó tükörből egy fiatal, szőke férfi mosolygós arca néz rám. Suhanok át a nedves, ködös októberi utcákon, a mellettem lévő ülésen fonott kosár a Fény utcai piacra megyek. A járdán mellettem egy asszony siet, lángvörös haját fújja a szél, őzbarna ballonkabátja rásimul pompás alakjára. Lassítok, megnyomom a dudát és egész a járda mellé kormányozok. Az angyal meg sem rezzen, fel sem emeli fejét, megy tovább elszántan. A gyalogátkelőnél aztán ismét rádudálok és integetek. Végre felnéz, a szívem nagyot dobban, ahogy az asszony elmosolyodik. Intek neki, hogy szálljon be. Egy pillanatig tétovázik, aztán mégis elindul felém. Zavaromban elfelejtem, hogy a kosár még mindig az ülésen van, beleütközik a karom, amit az ajtót próbálom kinyitni. A hátsó ülésre dobom a kosarat, most már minden akadály elhárul, végre ott ül mellettem. Megremeg kezem, szemem issza a látványt, ahogy beül mellém. Megtudom, hogy ő is a piacra igyekszik. Újra elindulok, lassan vezetek. Az asszony arcán pír, hangja bizonytalanul cseng, de őszi avar színű szeme bíztatóan mosolyog. Szeretem.

  – Szeretem magát! – mondom ki hangosan és megragadom kosarán pihenő, apró fehér kezét.

 Hitetlenkedve néz rám, de nem húzza el kezét, szemöldöke íve nagyobb lesz a meglepettségtől.

  – Engem? – böki ki döbbenten, mintha ez lenne a legképtelenebb dolog a világon. Pedig tudja, hogy igazat mondok, tudja, csak fél. – Péter, miért szórakozik velem?

 Fészkelődik, kihúzza kezét az enyémből s füle mögé simít egy hajtincset.

  – Halálosan komolyan gondolom – mondom határozottan.

  – Álljon félre! – utasít riadtan mégis erélyesen.

 A Vérmező mellett leparkolok, gyorsan kiszáll, vissza sem néz elindul egyesen a piac felé.

  – Vera!

 Kiabálok utána. Nem hagyom, hogy elmenjen. Néhány lépéssel utolérem.

  – Vera! – suttogom, megragadom karját és magam felé fordítom. Göndör fürtjei hullámzanak a szélben, mint a lángnyelvek. A vékony kabátka alatt érzem, amint karjának izmai elernyednek, apró szeplőkkel keretezett ajka enyhén szétnyílik.

  – Eresszen! – hebegi erőtlenül.

 Nem teszem, inkább átkarolom és ajkamat puha szájára tapasztom. Egy pillanatra megfeszül teste, még egyszer tiltakozik tisztessége a támadás ellen, aztán megadja magát, karjait nyakam köré fonja. Visszacsókol.

  – Szeretlek – suttogom fülébe.

  Meghal a világ körülöttem. Nem számít, hogy idősebb nálam, hogy mindketten házasok vagyunk, gyermekeink vannak, kollégák vagyunk. Nem számít, amíg átölelhetem. Mióta megláttam az iskola kapujában, csak erre tudok gondolni…

 Napraforgók. Egy mező mellett suhanunk el a kis Trabant szemrehányóan köhög, berreg és csak rázkódunk a hepehupás úton. Vera mellettem ül, őzbarna alapon fehér pettyes blúzban és fehér sortban. Térdei összeszorítva, formás fehér combjain, ezernyi apró szeplőcske, mint egy csillagtérkép, álmodozó tekintettel nézi a hullámzó napraforgó táblát. Vera a harmincéves rajztanárnő, férjezett egy kisgyermek édesanyja, ezt látja más. Nekem Vera a világmindenség. Olyan eleven az emlékkép, hogy összefacsarodik a szívem. Ezerkilencszázhetvenhét nyarának egy hete, életem legszebb hét napja. Egy kis faház a tó partján, illatos mezők, szeplők és édes kis mosoly- és nevetőráncok. Senkit sem szabadna így szeretni.

 A virágboltban az eladónő elmosolyodik, amikor belépek. A napraforgó csokromért jövök, mint minden szombaton, immár két éve. A szokásom rabja vagyok, Vera rabja vagyok.

 Innen már gyalog megyek, jól esik a séta.

 Azok az őszi esték a szeles utcákon, vékony kabátunk alá befúj a szél, arcunk piros a hidegtől és a szerelemtől. A lopott csókok a kapualjakban…

 A rossz térdem vacakol, megérzi az emelkedő minden göröngyét. Minél közelebb érek a célomhoz, annál nehezebb minden egyes lépés. Idegesen szorongatom a csokrot, amint belépek a vaskapun. A kis ösvény töredezett betonjára nedves falevelek tapadnak, mintha napraforgó szirmokon járnék. Csak a kis padra gondolok, amin majd megpihenhetek, amíg Verával beszélgetek.

  – Nahát, Péter bácsi! – szólít meg egy ismerősnek tűnő női hang.

  – Vera – suttogom elvékonyodó hangon.

  – Tényleg, Ön az! – csicsergi Vera hangján, egy Verához nagyon hasonló középkorú asszony. – Nem ismer meg?

 Teljes káosz.

  – Panni vagyok, Szilágyi Vera lánya. Péter bácsi volt a tornatanárom.

  – Hát persze, Panni – hebegem. – Hétéves voltál, mikor utoljára láttalak.

 Idétlennek érzem magam, továbbra is a csokrot szorongatom elveszetten. Panni is rápillant a bokrétára.

 – Szóval Péter bácsi szokta hozni a napraforgó csokrokat, ugye? Amikor vidékre költöztünk, anya évekig csak napraforgókat rajzolt.

 Bólintok és csak röviden nézek az asszony szemébe.

  – Akkor jön? – kérdi és elindul a sír felé.

 Mindig ez a legnehezebb, az utolsó pár lépés és az első pillantás a fekete márványlapra. Szilágyi Vera, grafikus, 1947-2006. Néhány betű és néhány szám. Ez maradt nekem. Ez maradt Verából. Két éve tudom, hogy nincs többé.

 Panni pedig szedegeti a sírra hullott faleveleket. A régi csokor helyére beteszem az újat. Semmi keresnivalóm sincs itt. Nem vagyok családtag.

 Egy másik nőt látok közeledni az ösvényen egy nyurga kamasz fiúval az oldalán. Amikor odaérnek a sírhoz a nő barátságosan rám mosolyog – még egy majdnem Vera, csak kicsit fiatalabb, mint a másik – a fiúval együtt a földre teszik a nagy, cserepes virágokkal teli bevásárló szatyrot, amit eddig közösen cipeltek. Elszorul a torkom, zúg a fülem.

 Foszlányokban eljutnak hozzám Panni szavai, de az agyam képtelen értelmes mondatokba rendezni. Húgom…Petra…ő pedig a fia… Egy értelmetlen szódara, amit kóválygó fejemre szórnak. A szőke fiú szakasztott olyan, mint az a tizenéves fiú, akinek fényképe nálunk a nappaliban a könyvespolc melletti kis asztalkán áll. Azon a fényképen én vagyok.

 Kurtán biccentek és erőszakot veszek lemerevedett lábaimon, hogy mozduljanak meg végre. Egy búcsúpillantást vetek rájuk és eloldalgok, mint akit megrugdostak. Nem akarok szégyenszemre előttük összerogyni, magam sem tudom, hogyan mozognak a lábaim, de nagy nehezen elvonszolom magam az autómig. Nem értem, hogy hagyhatott el engem, nem értem.

 Beülök. Nagyon fázom. Senkit sem szabadna így szeretni.

 – Vera – sóhajtom elszorult torokkal.

 Lángvörös haja úszik az égen a hullámzó napraforgó mezők felett.