Ablak

 

Csillaghasadékból

ömlik

az éjszaka fénye,

csodás repülés

áttetsző pillanat

a kihunyó

kavalkád,

pengeélen

táncol

a csend,

eltévedt kis

szerelem

az ablaknak

koppan,

fejem búbjára

csókot lehel,

nem jó helyre jöttél,

barátom,

az a lány

már nem lakik itt,

kicserélték a névtáblát,

kézbesíthetetlen az

elsuttogott vallomás,

a címzett ismeretlen

helyre költözött.

Sosem lesz vége

 

Szomorú, buta kis

éjszaka lesz ez is,

túl nagy az üresség,

a villamos diszkréten

rázza a síneket,

hazaér a szomszéd

csaj

szájából füst

kígyózik,

kezében cigaretta

remeg,

merev lábbal,

billenő felsőtesttel

megáll,

böffent egy

nagyot,

birkózik az automata világítással

meg a kapukulccsal,

engedelmesen nyekken a zár,

halvány fény gyúl,

aztán elnyeli a folyosó.

Szomorú, buta kis

éjszaka lesz ez is,

túl nagy az üresség,

a villamos diszkréten

rázza a síneket,

szomorú, buta kis

éjszaka ez is és

sosem lesz vége.

Hazug

 

Összegörnyedsz

az előadásnak vége

csak szemhéjadra

ereszkedik

opálos sötét

függöny

csak írogatsz

s közben

bordáid

között

sivítva

üvölt

az üresség

reszkető

ereszcsatorna

párája

hazug

szikrákra

bomlik

az emlékezet

vetetlen ágy

megint

csak futsz

semmit sem

tudsz

céltalan

undorral

ténferegsz

néha

elmerengve

szárnyaszegetten

magasra

zuhansz

pedig

csak egyre

mélyebbre

repülsz

árnyként

koszos

falra

vetülsz

elvetemülsz,

görbe testtel

menekülsz

nem érted

csak beleőrülsz

hazug

szájzugban

suttogó kísértet

félresikerült

őszinteségi

kísérlet.

 

Tollvég

Fáradt
közöny,
bágyadtan virító,
elszáradt
orchidea
bóbiskoló
feje,

egésztelen
töredék,
lepattogzott
festék
körmöd

hegyén,

szirup-undor,
szájzár,
okkerszín
tekintet

néha

rád tekintett,
mellékszereplő

egyszemélyes
tragikomédiában,
megszáradt

tinta,
fakó
tollvég

elég lesz
most már
elég.

A vágy

Nem értheted,

érintheted,
de
ott van.
Ő
a hetedik ajtó

mögötti

kifűtetlen
szoba,
a félszemű örmény festő,
gutaütött iguána,
Gilles de Rais,
kéjgyilkos,
szadista,

a halál
fátyol-permete
szemhéjadon,
a sors

csontos ujja
szívedbe fúrva.

Ott van
a kétes helyeken,
ahol

este tíz után
olcsón

mérik a
szerelmet,
ott van
 az öncélú
ernyedt hazugságban,
ott van
és

te
nem

futhatsz el.

Háromezer-háromszáztizennyolc

 

Várj csak,

kiszámolom

éltem negyedét:

háromezer-háromszáztizennyolc

napja

nem

vagy

itt,

kis világomnak

egy egész

végtelennyi

idő

háromezer-háromszáztizennyolc

nap.

Azt mondtad,

meggyógyulsz,

kis fehér

hazugság

sápadt

ajkadról,

tekintetedben

képzeletnél

távolabbi

pontra

fókuszálva,

tudom,

apád és anyád

már várt rád.

Háromezer-háromszáztizennyolc 

nap,

már nem

hívlak

vissza

szülni

születni

vérezni,

minden

apró

rezzenést

érezni,

mert

megütnek

szóval,

kézzel,

tettel,

átveszem

terhed

a világban,

ahol

nőnek

lenni

fájdalom,

nem érdem.

Részben

egészben

eltűntél

azon

a

hétfő reggelen,

nem álmodtál,

talán küzdöttél,

megfulladtál.

Kicsit hazudtál,

azt mondtad,

meggyógyulsz,

de inkább

tollpiheként,

faágtól váló

kis levélként

elsuhantál,

s befont a

ködmaszatos

februári

ég.

 

 

Mozi

 

Fura ez a film,

valami

groteszk kötéltánc,

vállamra nehezedik,

fura

egy

film,

elvetemült

egy

rendező,

lyukasan tátongó

szemgödre

állatidomár

kényszerképzettel

megtöltve,

odacsap,

de csak

úgy

révetegen,

tessék-lássék

módra

pattogtatja

ostorát

ostobaság,

fura,

a

főszereplő

sem

tetszik,

egy mondaton

belül kétszer

esik ki

szerepéből,

tétován

teng-leng

a szupermarket

kereskedelmi

dallamra komponált

gondolái

között,

nyikorgó

bevásárlókocsival,

fejében

az otthon

felejtett

bevásárló

cédulával

félcédulásan

céltalanul,

valahol

a harmadik

és az ötödik

polc

között

visszabámul rá

a müzli szelet,

valami

nem

kerek.

Fura ez

a film,

fura,

hogy semmi

sem

tetszik

benne.