Háromezer-háromszáztizennyolc

 

Várj csak,

kiszámolom

éltem negyedét:

háromezer-háromszáztizennyolc

napja

nem

vagy

itt,

kis világomnak

egy egész

végtelennyi

idő

háromezer-háromszáztizennyolc

nap.

Azt mondtad,

meggyógyulsz,

kis fehér

hazugság

sápadt

ajkadról,

tekintetedben

képzeletnél

távolabbi

pontra

fókuszálva,

tudom,

apád és anyád

már várt rád.

Háromezer-háromszáztizennyolc 

nap,

már nem

hívlak

vissza

szülni

születni

vérezni,

minden

apró

rezzenést

érezni,

mert

megütnek

szóval,

kézzel,

tettel,

átveszem

terhed

a világban,

ahol

nőnek

lenni

fájdalom,

nem érdem.

Részben

egészben

eltűntél

azon

a

hétfő reggelen,

nem álmodtál,

talán küzdöttél,

megfulladtál.

Kicsit hazudtál,

azt mondtad,

meggyógyulsz,

de inkább

tollpiheként,

faágtól váló

kis levélként

elsuhantál,

s befont a

ködmaszatos

februári

ég.